Vakteszt, avagy, amikor elszakadunk a realitás talajától

A hangrendszerek tesztelésénél a szubjektív véleményeket befolyásolhatja a tudat. De mi van, ha nem tudjuk...? Sőt, mit nem kell tudnunk, és mit kell tudnunk?

Amikor elkészülünk egy erősítővel, vagy hangfallal, sokunknak az az első mozzanata, hogy beteszi a kedvenc zenéjét, s felcsavarja a hangerőt, s fülel, hogy hogyan szól. Ez egy bevált, atombiztos, ezerszer megépített kapcsolásnál rendjén is van. Viszont egy olyan áramkörnél, ahol még az alkatrészek minősége, legyártásuk precizitása, méretezésük kiszámításának pontossága, az áramkör behangolása, mind-mind nagymértékben befolyásolja a hangminőséget, igen komoly bemérésnek, tesztnek kell alávetni. Pláne, ha mindent sajátkezűleg készítünk el.

Egy "A" osztályú HighEnd csöves erősítőnél különösen igaz a fenti gondolatmenet. Az egyik fő alkotóelem az elektroncső. Igaz, ez gyári, de nagy hangsúlyt kap alkalmazásukkor, hogy kettő, vagy négy, szinte egyforma karakterisztikával rendelkezőt kell használnunk. Ezeket műszeres tesztáramkörön tudjuk úgymond összeválogatni párba, vagy quad-ba. A másik sarkallatos pont a kimenő (illesztő) transzformátor. Ennek pontos megtervezésén, méretezésén, esetleges házilagos legyártásán nagyon sok múlik. Nem utolsósorban fontos még a kész összeszerelt erősítőnek a pontos "behangolása". Értem ezalatt a feszültségek, áramerősségek, munkapontok pontos beállítását. Egyes értékek megfelelő beállításához gyakran még alkatrészcserére is szükség van.

Ezen a képen egy hibás munkapontból eredő torzulás látható.
A felső jel az erősítő bemenetén lett mérve, az alsó a kimenetén.

Miután minden értéket beállítottunk, jöhet a zenehallgatás. Hát nem! Legalábbis, nálam nem. A következő mérés, az átviteli frekvencia meghatározása lesz. Mit is jelent ez? Tudjátok, az a szép 20 Hz - 20 kHz felirat az erősítők doksijában, vagy a hangfalak hátulján. Ez a két szám azt jelenti (jelentené), hogy az adott erősítőnek mekkora az átviteli frekvenciája. Pontosabban, mi az a két határérték, ami között képes a hangokat közel egyforma erősséggel megszólaltatni, még tovább pontosítva: mi az az alsó-felső frekvenciaérték, ami között a sávközépi frekvenciánál mért erősítés-csökkenés értéke nem haladja meg a 3 dB-t, azaz a 0,707-szeres szintet.

Itt látható egy ilyen mérés.

Az eddigi hangfrekvenciás méréseket, "süket" tesztnek is nevezhetjük, mert az erősítőn a hangfal helyett csupán egy terhelő ellenállás van, s így nem hallunk semmit. Ez jobb is, mert eléggé kellemetlen hangjuk van a mérőjeleknek. Miután mindent beállítottunk az optimális értékekre, az alábbihoz hasonló mérési eredményeket kell kapnunk. Most már jöhet a valódi, hallható tesztelés.

Mielőtt nekiállnék a kecskeméti Amatőr Audiokészülék Építők Találkozóján készült vakteszt eredményeit bemutatni, nézzük át, hogy mi is valójában az a vakteszt! Ezidáig műszerekkel, bemérőjelekkel mértük az erősítő műszaki paramétereit. A mindennapi használatban viszont nem statikus mérőjeleket fogunk hallgatni rajta, hanem dinamikusan változó éneket, beszédet és zenei műveket. Persze ezeket is lehet műszerrel mérni (alábbi kép), de senki nem fog azért Hi-Fi-t használni, hogy csak az oszcilloszkóp képernyőjén kirajzolódó hanghullámokban gyönyörködjön.

A zene "képe" az oszcilloszkópon.

A vakteszten kettő, vagy több (jelen esetben négy) különböző felépítésű erősítőt szokás meghallgatás útján összehasonlítani, s a végén minősíteni. A "vak" jelző abból ered, hogy a tesztelés egyik fázisában a hallgatók nem tudhatják, hogy melyik erősítő szól. Ezzel kizárva azt a lehetőséget, hogy a teszt eredményét befolyásolja azon tudat, vagy elkötelezettség valamely konstrukció iránt, amely valamelyik erősítő javára billentené a mérleg nyelvét. A tesztelés, meghallgatás során mindenki kialakítja a szubjektív véleményét az egyes tesztalanyokról, s ezt feljegyzi egy lapra. A tesztelés másik fázisában a hallgatók már ismerik az egyes konstrukciókat, amit épp véleményeznek. A teszt végén, a leírtak alapján, közösen választják ki a "győztest".

Ahhoz, hogy a teszt során minden egyes erősítő egyenlő eséllyel indulhasson, nem csak az a fontos, hogy ugyanazokat a zeneműveket hallgassák meg rajtuk, hanem a lejátszóegység, és főként a hangsugárzó is ugyanaz legyen. Ennek a megoldására van egy olyan kiválasztó (szelektor) eszköz, amely a lejátszóból érkező jelet a kiválasztott erősítőre adja. Emellett a hangsugárzót is az éppen hallgatottra köti.

A tesztelő rendszer felépítésének a blokkvázlata, "A" - "D"-ig: a tesztelt erősítők.

Nagyon fontos még a teszt során, hogy az egyes erősítők egyforma hangerőre, kimeneti teljesítményre legyenek beállítva. Ezt a beállítást a lejátszóból adott mérőjellel és a szelektor kimenetén lévő mérőműszer segítségével lehet a legegyszerűbben elvégezni olyan módon, hogy végigkapcsolgatjuk a szelektort szépen sorjában és közben folyamatosan figyeljük az átváltások után a műszert. Természetesen a hangerőbeli "összehangolást" a legkisebb teljesítményű erősítőhöz kell igazítani, annak megakadályozása érdekében, hogy az esetlegesen hangosabban szóló erősítő felé húzzon a hallgatók véleménye.

A vakteszten egy 7 perces zenei összeállítás hangzott el, az alábbi zeneművekből:

Richard Strauss - Also Sprach Zarathustra (klasszikus)
Andrew Lloyd Webber - The Phantom of the Opera (muzikel)
Enya - Adiemus (Celtic népzenei feldolgozás)
Mezzoforte - Garden party (urban jazz)
Haddaway - What is Love? (disco)
Vanessa Mae & Red Hot - Cotton Eye Joe (country)
Vanessa Mae - J.S.Bach, Toccata & Fugue in D Minor (klasszikus feldolgozás)
Europe - The Final Countdown (rock)

Az első körben kis teljesítményűek vettek részt. Mindegyik SE (Single Ended), azaz csatornánként egy darab végfokcsövet tartalmazó erősítő volt, kivéve egyet, amely, mint tranzisztoros mérettetett meg.

Balról jobbra haladva: 2db EL84 SE monoblokk, 6AS7 SE, HTA-30 (tranzisztoros), GU50 SE

A kis hangerő ellenére, egyik sem vallott szégyent. Mindegyiknek volt kis hibája, de az összbenyomás jó volt. A vakteszten egyedül a tranzisztoros volt jól felismerhető, a többiekéhez képest kiemelkedő magasaival. A két legjobbnak az EL84 SE, illetve a 6AS7G SE mondható, fej - fej mellett. Az összesített véleményeket az alábbi táblázatban láthatjuk.

A második körben már nagyobb teljesítményűekre tértünk át. Az ellenüteműként (Push Pull) kapcsolt végfokcsövek már nagyobb hangerő mellett, jobb dinamikával képesek visszaadni a zenei hangokat. Jobban hallhatóak ezért a zenei részletek. Itt már jobban hallhatóak voltak az egyes erősítők közötti különbségek.

Készülődés a vakteszthez. A hangerőszintek egyformára történő beállítása folyik.

A vakteszten itt is volt egy kakukktojás, amelyik a kevés magasa miatt hamar kilógni látszott a sorból. A többi három szinte azonos teljesítményt nyújtott, de mégis volt egy, amelyik a legtisztább hangja miatt egyhangúan meg lett szavazva a győztesnek. Ez a PCL86 PP volt.

A "győztes" PCL86 PP.

Szubjektíven, egy bővebb értékelés az egyik hallgatótól:

"Az első körben a négy erősítő közül nálam "két továbbjutó" volt: A 6AS7 SE "körerősítő" és a HTA30-as (AB tranzisztoros erősítő). Ez a kör halkra állított erősítőkkel (többek szerint kevesebb, mint 1 wattal) ment. Bizony úgy éreztem, hogy az AB felveszi a versenyt a "körerősítő"-vel. Érdekes volt a további fejlemény: Mivel túl halk volt az első kör, meghallgattuk a "körerősítőt" és az AB-t még egyszer hangosan. Itt már az AB-nek fémes hangja volt, nem volt versenyképes a köralakú csövessel. A hegedű hangját már amolyan szintetizátor-hegedűnek hallottam. Viszont azt gondolom, hogy házibulikba, kisebb diszkóba ideális lehet. Így utólag azt gondolom, hogy kis teljesítményen azért lehetett versenyképes az AB, mert akkor még A osztályban dolgozott, nagyobb teljesítménynél már valószínűleg B osztályban ment. A második körben egyértelműen a PCL 86-os volt a nyerő."

Remélem, hogy majd a következő alkalmakkor még kifinomultabb teszteket, még jobb meghallgatási körülményeket tudunk majd létrehozni. Ez az amatőr körülmények között kivitelezett vakteszt is bebizonyította, hogy nagy különbségek lehetnek erősítő és erősítő között.

Szerző: Nickmann László